A mikroslágerektől a bit alapú festészetig

Avagy: long tail, művészet és jövő

Steve Edwards amerikai művészettörténész szerint nemhogy hírességekkel foglalkozó lapok nem igazán létezhetnének a fényképezés nélkül, de maga a celeb jelenség sem. Általában véve pedig "a világ nagy része [is] fényképeken keresztül vált ismerőssé a számunkra", azaz: a nagy részéről semmit sem tudnánk fényképek nélkül. Hasonlóképpen alapvető átalakulásokat hozott az eredetileg az űrkutatás igényeinek kielégítésére kidolgozott digitális fényképezés is, hiszen mára nem csak az változott meg, ahogyan a felvételeket létrehozzuk, tároljuk és továbbítjuk, de az is, hogy ma már nem tekintjük őket a valóság lenyomatainak, mivel bárki képes lehet manipulálni őket (elég hozzá egy kereskedelmi forgalomban kapható számítógép), és ezért számíthatunk rá, hogy a hagyományos fényképezés története a jövőben mindössze egy lábjegyzet lesz az új technológia előtti korszakhoz. Vagy ott van az úgynevezett machimina. Ez "számítógépes rövidfilmet jelent, amelyet számítógépes játékok szoftverével készítenek" akár általános iskolások is, jegyzi meg Chris Anderson, a Wired magazin főszerkesztője, és eközben csak a forgatókönyvet kell kitalálniuk. A szereplőket, díszletet, stb. a számítógépes játék adja, és az elkészült animációs filmet rendszerint a youtube nevű videómegosztóra töltik fel.
Amire természetesen lehetne azt mondani, hogy bár a benne rejlő ötletesség kétségkívül figyelemre méltó, ez azért korántsem jelent olyan forradalmi változást, mint a hagyományos vagy éppen a digitális fényképezés; de esetünkben nem is annyira a machimina fontos, hanem az, hogy Anderson szerint ez is példa arra, amit "hosszú faroknak" (long tail) nevez, és ami az új technológiának köszönhetően létrejövő gyakorlatilag "végtelen választéknak" köszönhetően "átírja az üzlet szabályait". Eközben pedig különböző mértékben ugyan, de ez a hosszú farok hatással lehet jó néhány területre a zenén és a könyvkiadáson keresztül egészen a festészetig − érdemes feltételes módot használni, mert ez jelenleg még inkább csak lehetőség. A celebek pedig egyelőre maradnak, még ha máshogy lesznek is fontosak, mint ma. Ugyanis a hosszú faroknak valami olyasmi a lényege, hogy "az új rétegpiac nem váltja fel a slágerek hagyományos piacát, csak − most első ízben − osztozik vele", és ezt az teszi lehetővé, hogy az utóbbi időben radikálisan csökkentek az elérési költségek. Egy átlagos Wal-Mart például négy-, míg az Amazon kb. nyolcszáz ezer CD-t kínál, ugyanis míg az előbbinél számolni kell a tárolási költségekkel (egy CD-ből évente legalább négyet el kell adni, hogy megérje ott tartani a polcon), addig az utóbbi lényegében nem tesz mást, mint nyilvántartja, hogy a különböző (kis)kereskedők milyen, könyv, CD, stb. kínálattal rendelkeznek, hogy aztán teljesíteni tudja a hozzá befutó rendeléseket. Ebből a szempontból az Amazon jobban hasonlít az internetes aukcióknak mintegy felületet biztosító eBay-re, mint egy hagyományos, raktárakkal és polcokkal rendelkező könyvesboltra.
Ráadásul véges hosszúságú polcok esetén (márpedig minden fizikailag létező polc ilyen) az egyik album tárolása szükségképpen azt jelenti, hogy egy másiknak nem jut hely, és ennek megfelelően érdemes azt eladásra kínálni, amit az emberek a legnagyobb valószínűséggel vesznek meg. Vagyis a legsikeresebbet, és mára jól bevált receptek vannak a közönség meghódítására: lényegében nagyipari módszerekkel állíthatóak elő új Elvisek. Anderson gonoszkodó megjegyzése szerint "A lényeg a külső megjelenés és a sztároknak tulajdonított személyiség. Maga a zene [eközben] alig számít − az előállítását úgyis szakemberekre bízzák (a No Strings Attached alkotóinak száma például 52)."
Ez önmagában még mindig nem biztos, hogy probléma lenne, az viszont már igenis az, ha a sikertermékek a korlátozott hozzáférést biztosító rendszerekben: a "tégla és habarcs", vagyis fizikailag is létező mozikban, CD-boltokban, televíziós csatornákon, könyvesboltokban stb. minden mást kiszorítanak − függetlenül annak minőségétől. Vagyis egyfelől a felhasználó (fogyasztó) nem férhet hozzá bármilyen, elvileg létező és esetleg őt érdeklő termékhez, hanem csak a sikeresekhez. Másfelől viszont bár az eladó azért specializálódik a sikertermékekre, mert így tudja a legnagyobb hasznot elérni, azért még jobban járna, ha emellett − többletköltség nélkül − minden mást is forgalmazni tudna. Éppen ez az, amit az Amazon is megvalósít, lévén egy újabb könyv, CD vagy bármi más elektronikus hozzáférhetővé tételének költsége egy bejegyzés az adatbázisban, vagyis: gyakorlatilag nulla.
És ezzel már el is jutottunk a "hosszú farok felfogáshoz", mely szerint a toplistás termékek mellett összehasonlíthatatlanul több olyan van, amelyből kevés vagy éppen nagyon kevés fogy. De bármennyire is eltávolodunk a görbe elejénél található, bombaüzletet kínáló résztől, valamennyi kereslet mindig lesz a különböző termékekre − és éppen ez itt a lényeg.
"Fogjuk fel apályként a csökkenő terjesztési költségeket − javasolja Anderson. A vízszint csökkenésével új földterületek bukkannak elő a víz alól, melyek mindig is ott voltak, csak éppen a tenger alatt", és ezért eddig nem voltak elérhetőek a számunkra. Pedig nem csupán holmi homokzátonyokkal, hanem meglehetősen nagy szigetekkel van dolgunk: az Amazon bevételének egynegyede nem a legnépszerűbb 100 ezer könyvből származik, és "a történelem folyamán [most] első ízben azonos gazdasági alapokra került a tömeg- és rétegtermék".
Ami persze többek között azért lehetséges, mert a megfelelő kínálat mellett megfelelő keresőeszközök is a rendelkezésünkre állnak, hogy a segítségükkel kiszűrjük a Harry Potter-szerű sikerkönyveket, celebeket és hasonlókat tömörítő csúcson túli "hosszú farokból" a minket érdeklő tartalmakat mindazok közül, amik nem érdekelnek vagy éppen egyenesen szemétnek minősülnek a számunkra, és az ilyesmiből rengeteg van még akkor is, ha a különböző emberek gyakorta különböző dolgokat tartanak ilyennek.
Nem véletlen tehát, hogy a hosszú farok jelenség azt követően jelent meg az interneten, hogy megjelent a Google, és a korábbiaknál nagyságrendekkel vált hatékonyabb a keresés.
A gyakorlatilag korlátlan kínálat azonban korántsem mindenkinek tetszik. Cass Sunstein amerikai jogász már 2000 körül azt írta a "demokrácia perszonalizációjával" és "testre szabhatóvá válásával" kapcsolatban, hogy a társadalom működőképességéhez szükség van rá, hogy az emberek olyan tényekkel, állításokkal, véleményekkel is találkozzanak, melyeket maguktól nem választanának, mivel irritálná őket, vagy nem értenének egyet velük. Hiszen csak így szembesülhetnek különböző, az övéktől eltérő álláspontokkal is. Továbbá az is szükséges, hogy legyenek közös élményeik, mert ezek szolgálnak a társadalom ragasztóanyagául. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha bizonyos, ismét csak a társadalom számára alapvető fontosságú hírek mindenkihez eljutnak, és a "hosszú farok" éppen ez ellen hat, amikor lehetővé teszi, hogy a korábban elképzelhetetlen túlkínálatban egyszerűen elsikkadjanak az ilyen információk. Sunstein egyik példája a TiVo nevű, programozható digitális televíziós készülék, mivel ezt használva a felhasználó lényegében mindent ki tud filterezni, ami nem érdekli, és ma már valóban ott tartunk, hogy aki nem a hagyományos média (rádió, televízió, nyomtatott újság), hanem kizárólag egy önmaga által összeállított RSS-hírfolyam alapján tájékozódik (mint ahogy például én is teszem), az esetleg napokig nem szerez tudomást az országát − és így őt is − közvetlenül érintő eseményekről.
Ugyanekkor Sunsteinnel ellentétben Howard Altman amerikai újságíró inkább azt emeli ki, hogy a jelenlegi média kritikusai szerint az USA lassanként olyan országgá válik, ahol az emberek többet tudnak a népszerű tévéműsorok "nézettségi csatáiról", mint a bagdadi csatáról, és O. J. Simpson pere is "érdekesebbnek" bizonyult a számukra a koszovói háborúnál. Ami több mint aggasztó, hiszen ha nem tájékozottak, akkor nem is lesznek képesek megalapozott döntéseket hozni. Vagyis Altman a jelenlegi megoldást találja aggályosnak, de ha igaza van, akkor ebből mindössze annyi következik, hogy most sincs minden rendben a médiával. Ettől még nyugodtan elképzelhető, hogy a korlátlan önfilterezés világa legalább ugyanolyan rossz lesz (ha ugyan nem még rosszabb) a demokráciára nézve, mint a mostani.
Ha már a hosszú farokkal kapcsolatos ellenvetéseknél tartunk, akkor azt se felejtsük el, hogy amikor a különböző tartalomszolgáltató óriásszervezetek és az érdekeiket képviselő jogvédők arra panaszkodnak, hogy a "tartalomkalózkodás" miatt folyamatosan csökkennek a bevételeik, akkor azt figyelmen kívül szokták hagyni, hogy a CD-vásárlások számának visszaesése nem csak az "illegális letöltögetők" tevékenységére vezethető vissza, hanem az is komoly szerepet játszik benne, hogy a hosszú farok által lefedett területek elérhetővé válása egyben a hagyományos slágerek iránti érdeklődés csökkenését is jelenti, és az emberek, ha vásárolnak is, a nagy zenekiadó által futtatott sztár műve helyett esetleg egy kevésbé ismert szerzőt vesznek meg.
Vagyis: bár Anderson szerint a hagyományos közgazdaság a szűkösségen alapult, ez az új korszak viszont már nem, a valóság az, hogy a szűkösség továbbra is meghatározó marad − csak éppen esetenként más módon. Aki az egyik számot hallgatja, az nem hallgatja ugyanakkor a másikat is, és ez egyben azt is jelenti, hogy bár elképzelhető, hogy az új modell jó a felhasználóknak és jó a kereskedőknek is, egyáltalán nem biztos, hogy azoknak is jó, akik az egyes területek monopóliumait birtokolják − és erről Anderson mintha megfeledkezne. A szupermarketek sikere az autón (méghozzá olcsón üzemeltethető autón) meg az 1937-ben megjelent bevásárlókocsin, az ingyenes parkolási lehetőségen meg az otthoni hűtőszekrényen egyaránt múlott: egy vagy két tényező önmagában nem lett volna elég. Most nagyon hasonló a helyzet, és amennyiben a három szereplőből (fogyasztó, szolgáltató, termelő) az egyik nem érdekelt a dologban, akkor egyáltalán nem biztos, hogy minden területen sikerülni fog a váltás. A két jellegzetes mai, Anderson által is sokszor említett "hosszú farok terület" a zene és a könyv. Ezek egyfelől viszonylag egyszerűen előállíthatóak egy garázsban vagy egy dolgozószobában, és eközben a hozzájuk kapcsolódó jogok is viszonylag egyszerűen szabályozhatóak (nagyon leegyszerűsítve: a szerzőket illetik meg). Egy film esetében azonban bonyolultabb a helyzet, és mint maga Anderson is említi, az alternatív filmek Sundance fesztiválján bemutatott mintegy 6 ezer alkotásból kevesebb mint egy tucat jelenik meg a hivatalos terjesztői hálózatokban, ugyanis a különböző, filmzenéhez fűződő jogok miatt nem lehet őket forgalmazni. Vagyis ahhoz, hogy az új, hosszú farok alapú megközelítés az eddiginél jobban el tudjon terjedni, a jogi szabályozásnak is meg kellene változnia.
Másfelől az is látszik, hogy bár a témával foglalkozók mindeddig nem szenteltek igazán figyelmet a modell korlátainak, egészen biztosra vehető például, hogy a közeljövőben nem fog mondjuk long tail-en alapuló építészet megjelenni. Ugyanis ez egy túlságosan költséges terület. Deyan Sudjic brit építész szerint az építészet azért kénytelen állandóan a hatalomhoz törleszkedni, mert "Az építészeti alkotások megvalósításáról mindig is a hatalom birtokosai rendelkeztek, nem az építészek", ugyanis nekik álltak és állnak megfelelő erőforrások a rendelkezésükre.
Vagyis bármilyen meggyőzően hangozzék is elsőre, hogy "ha a XX. századi szórakoztató ipar a sikertermékekről szólt, akkor a XXI. századi a rétegalkotásokra fog épülni"; és hogy a hagyományos slágert a csupán kis közösségek/rajongó táborok számára érdekes mikrosláger váltja fel, a költségtényező azért továbbra is megkerülhetetlen marad, és ha túl sokba kerül az előállítása, akkor nem fog alternatívaként megjelenni. A machimina hosszú farok szubkultúráját is a viszonylag nagy teljesítményű hardver, a szoftver és a gyors internetelérés viszonylag olcsóvá válása tette lehetővé.
És akkor sem fog alternatívaként megjelenni, ha a hagyományos értelemben vett magas képzőművészetről, illetve annak "húzóágágazatáról", a festészetről beszélünk. Méghozzá két okból nem.
Először is: John Howkins brit szakíró megkülönbözteti a szellemi alkotások "kézzelfogható" és "nem kézzelfogható" részét, és attól, hogy megvásárolom a Háború és békét, csak a könyvpéldány lesz az enyém, nem pedig a "nem kézzelfogható" része. Egy festmény azonban a jelenlegi felfogás szerint kizárólag eredeti formájában ér valamit, és még a legtökéletesebb másolat sem érhet fel vele. A fényképek esetében kissé más a helyzet (bár a művészi felvételeknél nem egy, hanem néhány − a művész által meghatározott számú − eredetiről beszélünk, tehát nem is olyan nagy a különbség a festményekhez képest). A reprodukcióval kapcsolatban persze eljátszhatnánk azzal is, hogy milyen hatása lenne az eredetiségnek jelenleg kitüntetett figyelmet szentelő művészeti piacra, amennyiben a nanotechnológia lehetővé tenné az egymással minden szempontból tökéletesen megegyező példányok előállítását, melyeknél elvileg sem merülhet fel a megkülönböztethetőség, hiszen atomról atomra azonosak. A kérdés bizonyos értelemben nem új: a netes művészet megjelenésekor úgy próbálták megmenteni az "eredeti példány" fogalmát, hogy az adott merevlemenezen vagy domain név alatt tárolt műalkotást tekintették annak. De számunkra most fontosabb ennél az, hogy ki fog-e terjedni a hosszú farok hatása a művészetre is, és erre minden bizonnyal az válasz, hogy attól függ, hogy az elit művészetről beszélünk-e vagy sem.
Amikor az 1970-es évek végén felbukkanó punk rock azt a felfogást kezdte képviselni, hogy nem feltétlenül kell virtuóznak lenni ahhoz, hogy koncertet adjunk, akkor Anderson megfogalmazásával: "a punk rock csökkentette az alkotásban való részvétel küszöbértékét" − ami persze nem jelenti azt, hogy egy rétegmű feltétlenül alacsonyabb szintű esztétikai vagy hozzáértésbeli/technikai igényeket támaszt létrehozójával szemben. Viszont azóta a hagyományos sztárok folyamatosan veszítenek el rétegkultúrákhoz pártoló hallgatókat. Egy, a rangos nemzetközi kiállításokon szereplő művésszel azonban, akinek a neve ott van a Németországban évente összeállított Kunstkompass 100-as listáján is, ez egyszerűen nem fordulhat elő.
Harry Bellet francia művészettörténész arra a kérdésre, hogy "miként lehet bejutni aközé a mintegy harminc művész közé, akiknek műveiért bármit megadnak?", kétségtelenül kissé leegyszerűsítő módon azt válaszolja, hogy a recept mindössze annyiból áll, hogy össze kell ismerkedni a legnagyobb műgyűjtőkkel vagy legalább az asztaltársaságukból valakivel.
Ugyanis a modern művészet értékének megítélésében − ismét csak kissé leegyszerűsítve − az az elsődleges, sőt, lényegében az egyedüli szempont, hogy mennyit hajlandóak az alkotásért fizetni a piacot meghatározó gazdagok, és a művészet gazdaságtanával foglalkozó angol Iain Robertson egyenesen úgy fogalmaz, hogy "a művészet csakis akkor művészet, ha bizonyos mechanizmusokon halad keresztül"; és mivel a pénz teszi lehetővé, hogy kifejezzük a művészettel kapcsolatos választásainkat, ezért "a művészet kizárólag akkor művészet, ha pénzt adnak érte". A korábban a művészet megítélésében kulcsszerepet játszó esztétikai és egyéb megfontolások pedig nem érvényesek többé.
A témának óriási szakirodalma van ugyan egészen az azt tárgyaló könyvekig bezárólag, hogy valóban "véget ért-e a művészet" az általunk eddig ismert formában, de túl messzire vinne, ha ebbe most belemennénk. Úgyhogy maradjunk inkább annál, hogy ilyen körülmények között a közeljövőben egészen biztosan nem lesznek változások a nemzetközi művészeti piac ezen szintjén, az úgynevezett alfa művészet: a nagy aukciós házak és nemzetközi művészeti fesztiválok világában (itt az "alfa" természetesen csupán besorolást, nem pedig minősítést jelent).
Hiba lenne azonban ezt az egész területet homogénnek és mindenütt egyformának tekinteni, melyet mindenütt Robertson pénzen alapuló gazdaságtana határoz meg. Hiszen miként Anderson is írja, "nem ugyanaz készteti alkotásra a görbe csúcsának és végének képviselőit", és "míg a fejnél "hagyományos monetáris gazdaságként indul", addig "a végén nem monetáris gazdaságként fejeződik be", és a kettő között ott található egy átmeneti zóna is. Várhatóan a különféle "amatőr", vagyis nem hivatásosan, kenyérkereseti céllal végzett tevékenységek a jövőben természetesebbé és elfogadottabbá fognak válni a hosszú farok által kínált lehetőségek hatására, és ennek megfelelően a mainál elfogadhatóbb lesz a hivatalos képzettséggel rendelkező művészek számára is a gondolat, hogy másból származik a jövedelmük, mint ami az életcéljukat jelenti.
Egyes mai művészek megpróbálják ugyan az internet által biztosított technológiákkal elérni a potenciális célközönséget (ilyen kísérlet például a Magyar Képzőművészeti Egyetemet végzettek műveit a weben közzétevő Artmanager vagy a nemzetközi szinten működő myartspace.com), és így megpróbálják eladni hagyományos technikával készült, vászon és festék alapú képeiket, de ezzel − a fentebbiek értelmében − egészen biztosan nem fognak bekerülni a fősodorba, a világ vezető művészei közé. Voltak már hasonló kísérletek az 1970-es években is: ekkor az amerikai művészek a hagyományos kereskedelmi formák alternatívájaként kollektív galériákat és hasonlókat alapítottak, de ha egy-két személyes sikert elkönyvelhettek is, maga a rendszer változatlan maradt.
Elképzelhető viszont, hogy a jövőben mégis komoly változások fognak lejátszódni a képzőművészetben a nem a csúcsokhoz tartozó részeken.
Eva Bauer osztrák szociológus szerint a társadalomtudományokkal foglalkozó tankönyvdefiníciók szerzői gyakran elfeledkeznek arról, hogy egy elméletre nem lehet időtől és helytől független meghatározást adni, ugyanis a definíció "a mindenkori elméleti modell függvénye", és ugyanez a helyzet a művészet meghatározásával is. Hans Belting német művészettörténész például arról ír Kép és kultusz című kötetében, hogy a középkorban éppenhogy nem tiltották, hanem támogatták a másolást (amennyiben az pontos volt), mert a szentképeket lényegében a szentek megjelenésének tekintették. Nem véletlenül az kötetének alcíme, hogy "A kép története a művészet korszaka előtt", ugyanis ezek szerint az akkori fogalmak olyan mértékben térnek el a most használtaktól, hogy a modern értelemben vett műalkotás fogalma sem értelmezhető. Azaz teljesen más az értelmezési rendszer, és miért is ne tételeznénk fel, hogy a jövőben is hasonlóan radikális átértelemzésekre fog sor kerülni. Talán akár már a közeljövőben is.
Bill Gates már 1989-ben megalapította a Corbis nevű céget, amely képek digitális felhasználási jogait vásárolja meg tízmilliószámra, hogy aztán szabadúszó újságíróktól és reklámcégektől kezdve a mobilszolgáltatókig mindenkinek tovább adja. Az üzlet persze akkor válna igazán naggyá, ha a szobánk falán lógó képeket is digitális kijelzők váltanák fel, és ha nagyjából mindenütt másutt is digitális kijelzők jelennének meg, ahol egyelőre még hagyományos, statikus képeket használunk a rajongók pólóján díszelgő celebfényképekig bezárólag.
Ami viszont esetleg ahhoz fogható változást fog eredményezni, mint ami a hagyományosról a digitális fényképezésre való áttéréskor következett be. Ha akkoriban ahhoz a gondolathoz kellett hozzászoknunk, hogy a fényképek elsősorban bitek formájában, nem pedig papíron létező felvételként léteznek, akkor most majd esetleg ahhoz a gondolathoz is hozzászokunk majd, hogy a képek általában véve is inkább léteznek digitálisan, mint kézzelfogható formában − még akkor is, ha esetleg művészi képről van szó. Pontosan ugyanúgy, mint a hosszú farok rétegművészetének fájlmegosztókról letölthető mikroslágere vagy egy video a youtube-on, és hogy a művészetek eddigi, digitális formáitól meg lehessen különböztetni, nevezzük ezt mondjuk bit alapú festészetnek.
Amennyiben bekövetkezik az erre való átállás, úgy nem lesz érdemes a mai értelemben vett eredetiségről beszélni, és talán mondanunk sem kell, hogy ez teljes mértékben fel fogja forgatni a művészeti életet. Esetleg még az is elképzelhető, hogy az alfa művészetbe nem is fogják beengedni ezt a fajta bitalapú művészetet, mivel az működésképtelenné tenné azt a kiválasztott kevesek döntésein alapuló rendszert, ahol hasonlóképpen kiválasztott kevesek azok, akik előállítják a pénzek és tulajdonjogok cseréjét lehetővé tevő (művészi) termékeket.
Persze nem ez lenne az első eset, hogy a műtárgypiac különböző szinteken különböző módokon működik. A 19. századi Nagy-Britanniában például „ketrétegű” volt, és a „csúcson” nagy méretű, a vásárló státuszát kifejező festményeket kerestek; „alul” viszont a két vagy három shillinges metszetek sokszorosítási jogának megszerzése jelentette az igazi üzletet.
De hogy visszatérjünk a hosszú farok hatásához: ez üzleti szempontból az alfa művészet alatti szinteken valami olyasmit fog eredményezni, hogy aki a megfelelő hálózat birtokában a különböző képmegjelenítőkig: fali kivetítőkig és ruhamonitorokig egyaránt eljuttatja a vizuális tartalmat, az a mostani Amazonhoz hasonló helyzetben találja magát, és mivel a hosszú farok szabályszerűségeinek értelmében gyakorlatilag többletköltség nélkül adhat hozzá újabb elemeket a terméklistájához, ezért miért is ne tenné. Miért is ne kínálna gyakorlatilag korlátlan mennyiségű képet. Nicholas Mirzoeff, a vizuális kultúra amerikai szakértője szerint az időben előre haladva egyre inkább képpé változtatunk mindent még akkor is, ha ezek a dolgok eredetileg "nem is vizuális természetűek": gondoljunk csak a szem számára láthatatlan struktúrákat megjelenítő Röntgen- meg az emberi agy struktúrájáról készült hamisszín-felvételekre vagy éppen a Hubble űrteleszkóp felvételeire a számunkra amúgy szintén láthatatlan galaxisokról. Amennyiben a fentebb vázolt, a hosszú farok hatását leíró forgatókönyv igaznak bizonyul, úgy valóságos vizuális forradalom előtt állunk, és ez ki fog hatni a képzőművészetre is.
Ma egy pályakezdő képei is annyiba kerülnek (az adók, a galéria haszna, stb. miatt), hogy egy átlagos művészetkedvelő nem fogja megvásárolni eredetiben még akkor sem, ha jónak tartja, arra játszani pedig, hogy esetleg majd egyszer befut, figyelembe véve ennek statisztikai valószínűségét, valójában nem érdemes. Ugyanekkor persze reprodukciók sincsenek róla, mert azoknak is viszonylag magas az előállítási költsége, és egy nem ismert névnél nem érné meg. Amennyiben viszont "a részvétel küszöbértéke" a képek területén is radikálisan csökken, és nem lesz egy műalkotáshoz való hozzáférés megfizethetetlenül drága (vagy éppen gyakorlatilag lehetetlen), akkor a sztárfotók, dokumentum- és születésnapi felvételek, természeti képek, giccsek és egyebek mellett valóban elérhetővé fog válni a számunkra a digitálisan létező új művészet is, amit a fiatal képzőművészek hoznak létre, akik emellett persze rendelkezni fognak valamilyen pénzkereső foglalkozással is − valahogy úgy, mint a könyvüket magánúton megjelentető szerzők vagy a szombat esténként játszó zenekarok. Vagyis erősen úgy tűnik, hogy úton vagyunk a rétegkultúra felé, amely − amennyiben valóban digitalizálódik − az eddiginél szélesebb rétegek számára teszi majd elérhetővé a bit alapúvá váló festészetet, és ez szerintem jóval ígéretesebben hangzik, mintha az eddigiek folytatódnának.
A többit pedig majd meglátjuk.

eredeti megjelenés: Koine, az Infopark hírlevele, 2007.szeptember 3.
http://www.infoparkrt.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1042