Nem sokkal azután, hogy Andres Serrano New York-i fotóművész "A szex története" című kiállítását 2007 októberében megnyitották Svédországban, szélsőséges fiatalok feszítővasakkal és baltákkal semmisítették meg az általuk perverznek tartott szexualitást bemutató képeket. David Levy brit mesterségesintelligencia-szakértő ehhez képest a "Szerelem és szex robotokkal" című tanulmányában egyenesen azt fejtegeti, hogy idő kérdése csupán, hogy mikor fog sor kerülni köztünk és az intelligensen viselkedő gépek között az első, intim kapcsolatokra, illetve az első ember-gép házasságokra.
Érdekes lenne tudni, hogy erre miként reagálnának azok, akik Serrano homoszexualitást, állatokkal való közösülést és hasonló témákat feldolgozó fotóit is elfogadhatatlannak találják. Levy mindenesetre úgy véli, hogy szó sincs perverzióról, és "a robotikában megfigyelhető trendek és a házassággal kapcsolatos változó attitűdök olyan, kifinomult gépek létrehozásához fognak elvezetni, melyek házassági partnerként is alkalmasak lesznek". Ez a valóban meghökkentően hangzó állítás lehet ugyan, hogy téves (az is lehet, hogy nem), de arra mindenképpen alkalmas, hogy kiindulási pontul szolgáljon, amikor azt a kérdést járjuk körül, hogy a technológia fejlődése milyen hatást gyakorolhat az olyan területekre, mint amilyenek például a párkapcsolatok − vagy éppen a művészet, amelynek egyes vetületeire, illetve a művészettel kapcsolatos értelmezésekre szintén ki fogunk térni, ugyanis az ezzel kapcsolatos példák remélhetőleg érzékletessé teszik, hogy a viszonylag közeli jövőben is milyen változásokra számíthatunk − vagy legalább, hogy milyenek képzelhetőek el.
De még mielőtt erre rátérnénk, fontos aláhúznunk, hogy a "kemény tudományok" önmagukban csak a változáshoz szükséges feltételeket biztosítják, de nem szükségszerű, hogy ezek megléte önmagában bármilyen változáshoz elvezessen, és mindig ott van a dolog társadalmi/társadalomtudományi vetülete is. A transzhumanista jogász, Martine Rothblatt által 2003-ban az éves chicagói jogászkonferencián megszervezett próbaper jó példa erre.Az itt előadott történet szerint a BINA48 szuperkomputer egy nagy cég ügyfélszolgálati tanácsadójaként dolgozva ezer telefonkezelő munkáját váltotta ki, és eközben természetesen reagált az ügyfelek érzelmeire és szavaira, önálló döntéseket hozott, stb. Vagyis teljesen emberi módon viselkedett. Amikor pedig a tudomására jutott, hogy ki akarják kapcsolni, hogy egy nagyobb teljesítményű számítógéppel helyettesítsék, akkor ügyvédek segítségét kérte arra hivatkozva, hogy a többi értelmes lényhez hasonlóan ő ragaszkodik az életéhez, mert élvezi annak minden pillanatát. Az esküdtek egyetértettek a védelmét ellátó Rothblatt érvelésével, mely szerint a törvénynek nem csak az embereket kell megvédenie, hanem általában véve minden öntudattal rendelkező teremtményt. A bíró viszont, akinek amúgy a mentálisan sérült személyek jogával kapcsolatos kérdések a szakterülete, úgy vélte, hogy azt, hogy minek is tekintendő BINA48 valójában, nem neki kell eldöntenie, hanem megfelelő törvényeket kell kidolgozni.
Az AMA-k (Artificial Moral Agents) problémáival foglalkozó Wendel Wallach pedig úgy vélekedik, hogy a jogok és felelősségek nagysága között összefüggés van, és ezért könnyen elképzelhető, hogy a cégek a jövőben támogatni fogják az amúgy is emberszerűen viselkedő szuperkomputerek valódi személyiségnek való tekintését. Hiszen így adott esetben ezeken lehet majd számon kérni, ha elrontanak valamit, és nem az alkalmazóiknak kell vállalniuk a következményeket.
Kissé másként fogalmazva: a jog szempontjából nem az számít, hogy valaki valóban értelmes lény-e, hanem az, hogy a törvények értelmében minek minősül, és a bíró esetünkben nem is igazán választhatná, hogy nem az illetékességi területével kapcsolatos döntéseket hoz, hiszen valójában még arról sem tudunk szigorú értelemben megbizonyosodni, hogy egy másik ember gondolkodik-e. A filozófus Nigel Warburton a kérdéskörrel kapcsolatos vitákat összefoglalva egyenesen azt hangsúlyozza, hogy "annak alapján, amit nem csak feltételezek, hanem tudok, a többi ember lehetne bonyolult robot vagy automata is, melyet arra programoztak, hogy úgy válaszolgasson, mintha belső élete lenne, miközben nincs", és ezzel összhangban nem csupán az lehet kérdés, hogy majd amikor valóban lesz egy BINA48-unk, akkor mit gondoljunk róla, hanem az is, hogy mit gondoljunk általában véve más, olyan lényekről, melyek úgy tűnnek, mintha gondolkoznának.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1854-ben még azt mondta ki, hogy sem indián, sem néger, sem pedig kínai nem tanúskodhat fehér ember ellen folyó perben (mivel értelmi képességeik annyival alacsonyabb rendűek); egy 1875-ös wisconsini döntés pedig azt, hogy a nők szférája nem terjed ki a tárgyalóteremre, és Oliver Wendel Holmes bíró, aki aztán a modern szólásszabadság alapelveinek megfogalmazásában játszott alapvető szerepet, a 19. század végén még azt állította, hogy egy magzatnak nincsenek külön jogai, mivel mindössze az anyai test részének számít.
A 20. században azonban általánossá vált az a meggyőződés, hogy minden embert egyformán megilletnek a jogok, és a jogász Cristopher Stone meglehetősen merész kijelentése szerint a jelenlegi tendencia az, hogy ezeket a jogokat egyre inkább kiterjesztjük mindenre − az erdőkig, folyókig és tengerekig bezárólag. Ami abból a szempontból mindenképpen logikus, hogy a jogi rendszer kizárólag olyan dolgokat tud kezelni, amelyek "láthatóak" a számára, és egy mindenféle jog nélkül létező objektum viszont nem az.
Másfelől persze hiba lenne automatikusan egyenlőségjelet tenni aközé, hogy valaminek milyen jogai vannak és aközé, hogy milyen.
Ugyanúgy, mint ahogyan egy nem a fehér rasszhoz tartozó ember annak ellenére is ugyanolyan gondolkodási képességekkel rendelkezett az 1800-as években is, mint egy fehér (vagyis a jogi státuszából nem következik az értelmi színvonala), attól, hogy a szuperkomputert emberként kezeljük, nem csupán emberré nem válik, de a képességei sem lesznek szükségképpen azonosak a mieinkkel. Ráadásul itt további gondot jelent az úgynevezett biológiai sovinizmus is: a próbaper történetében BINA48 egyenesen azt kéri, hogy segítsenek megmenteni az "életét", és ez minden bizonnyal Rothblatt azon meggyőződését tükrözi, hogy az értelmes lények az élőlények halmazának részhalmazai, és így aki vagy ami értelmes, annak szükségképpen élőnek is kell lennie.
Valójában azonban legalábbis elképzelhető, hogy ez nem így van. Steven J. Dick, a földönkívüli értelem kutatásának történetéről szóló könyvek szerzője néhány éve bevezette az "Intelligence Principle" fogalmát, melynek értelmében az idegen civilizációknál csakúgy, mint az ember esetében az intelligencia mindig a lehetőségek végső határaiig terjeszkedik, és ezért az egyetlen logikus megoldás a nálunk több ezer vagy akár több milliárd évvel idősebb civilizációk számára az, ha a különböző korlátozásokat jelentő hús-vér testről lemondva mesterséges intelligenciává válnak. Ebből Dick szerint az következik, hogy mivel az értelmes fajok túlnyomó része megtette ezt a lépést, ezért mi most lényegében posztbiológiai univerzumban élünk, ahol nem a fehérje alapú értelem a jellemző.
Ellenvetésként természetesen felhozhatnánk, hogy még ha tényleg fennállna is a lehetőség, ez még akkor sem jelentene szükségszerűséget, és egyáltalán nem biztos, hogy a legtöbb idegen faj (vagy akár csak néhány) ezt a megoldást választaná. Számunkra azonban most érdekesebb, hogy Dick lényegében a mesterségesintelligencia-kutató Hans Moravec posztbiológiai Földre vonatkozó elképzeléseit terjesztette ki, és ebbe a sorba jól beleillenek annak a transzhumanista Ray Kurzweil-nek az elképzelései is, aki szerint 2099-ben már lehetetlen lesz népszámlálást végezni, mivel a legtöbb "öntudattal rendelkező entitásnak" már nem lesz mai értelemben vett, fizikailag létező teste, és a különböző részei egyszerre több helyen lehetnek majd jelen, vagy éppen fuzionálhatnak egy másik entitással, és így tovább.
De nem csupán azzal az ötlettel játszhatunk el, hogy a mesterséges intelligencia válik "személyiséggé". Ennél jóval egyszerűbb eset lenne az, amikor abból kiindulva, hogy az időnyíl iránya a jogban a jelek szerint az utóbbi másfél évszázadban a kiterjesztés felé mutat, azt is feltételezhetjük, hogy a főemlősöknek a jövőben legalább korlátozott "emberi jogai" lesznek. Ami persze nem csupán azt eredményezné, hogy nem végezhetünk rajtuk kísérleteket és nem zárhatjuk őket ketrecbe sem, hanem azt is, hogy általában véve is megváltozna a megítélésük.
A szociobiológiát megalapozó Edward O. Wilson azt hangsúlyozta egy 1980-as művében, hogy "a művészi indítékok nem korlátozódnak az emberre", hanem a főemlősök is egészen biztosan osztoznak ebben velünk, a biológus Desmond Morris pedig már 1962-ben arról számolt be, hogy csimpánzok mellett gorillák, orangutánok és kapucinus majmok is nagy lelkesedéssel készítettek festményeket, és amennyiben önmagunkhoz hasonlóan értelmes lényekként kezelnénk őket, úgy nem lenne indokolt, hogy más kategóriába soroljuk a műveiket, mint az emberekét. Mint ahogy ilyen fajta elismerés és befogadás zajlott le az úgynevezett outsider art esetében is: a kizárólagosan nyugati nézőpont elutasításával párhuzamosan a festők a gyerekrajzok mellett az elmebetegek művészetét is felfedezték a 20. század elejétől kezdve. A történetet az teszi különösen ironikussá, hogy miközben a világ egyik legnagyobb aukciós háza, a Christie's 2003-ban megrendezte az első, ennek a műfajnak szentelt árverést, az outsider art mára lényegében megszűnt azoknak a gyógyszereknek köszönhetően, amelyek hatékonyan kezelik az ilyen típusú alkotásokhoz vezető elmeállapotot, jegyzi meg a téma kutatója, Lyre Rexer. Ha az általuk énekelt művek mindegyike nem is, de mára eltűntek a színről a kasztráltak is, akik nélkül a 18. században még elképzelhetetlen volt a sikeres opera, és akik egy mai szemmel nézve etikátlan orvosi beavatkozás következtében voltak képesek különleges énekesi teljesítményekre.
Egy másik, minden bizonnyal közismertebb példa: az antropológus Jacques Maquet ugyanilyen, az alkotók szó szerint emberszámba való vételéhez vezető folyamattal magyarázza azt, hogy a "primitív" művészet a néprajzi múzeumokból − immár "valódi" művészetként − átkerül a művészeti múzeumokba annak eredményeként, hogy kezd elterjedni az a nézet, hogy mondjuk az afrikaiak vagy indiánok szellemi képességei nem különböznek az európaiak szellemi képességeitől (bármit is mondott erről az amerikai jog még a 19. század közepén is).
És a most esetleg valami hasonló játszódhatna le a főemlősök, illetve a főemlősök művészete esetében is. Ami alkalmasint sem a műkereskedőknek/galériatulajdonosoknak, sem a gyűjtőknek nem lenne az ellenére, hiszen így szükségképpen limitált lenne azon alkotók száma, akik megjelenhetnek műveikkel ezen a piacon, és ad absurdum − még az sem zárható ki, hogy egyszer majd emberek fogják hamisítani a "befutott" főemlősök műveit... Ami bármennyire furcsának tűnjön is elsőre, jól érzékelteti, hogy milyen messzemenő következményei lehetnének egy ilyen változásnak. És akkor az ember és állat közötti szexualitással és annak változó megítélésével még nem is foglalkoztunk, pedig az egyik, Svédországban elpusztított Serrano-kép éppen egy lóval közösülő nőt ábrázolt, és a legtöbb nézőben feltehetően erős ellenérzéseket váltott ki.
Ehhez képest azonban a művészettörténész R. Broby-Johansen említi Giraldus Cambrensist, aki 1185-ben (nem kis megbotránkozással) azt jegyzete fel Írország topográfiája című művében, hogy az ulsteri királyválasztáson a leendő uralkodónak nyilvánosan kellett közösülnie egy kancával, és hasonló jeleneteket ábrázoló sziklarajzok találhatóak nem csupán az észak-itáliai Val Camonicában, de például a mai Svédország területén is. És ha már a szexualitással kapcsolatban "természetesnek" tekintett korlátozásoknál tartunk, akkor azt is érdemes megemlítenünk, hogy Malthus még elfogadhatatlannak tartotta volna a 18. század végén, hogy a fenyegető népességrobbanásnak más megoldások helyett (mint amilyen az önmegtartóztatás és a késői házasodás is) fogamzásgátlással vegyék elejét, mára viszont teljesen elfogadottá vált a nem utódnemzést megcélzó nemi élet. Gudrun Schury német írónő ezzel kapcsolatban azt veti fel, hogy ha a vérfertőzés tilalma mindig is a genetikailag sérült utódok megszületésének akarta elejét venni, akkor immár "sem orvosilag, sem szociálpszichológiailag nem lenne szükséges egy generáción belül tiltani a vérrokonok közötti, 'vérfertőző' nemi életet", ugyanis a tiltást indokolttá tevő probléma már nem létezik. Ami viszont nem jelenti azt, hogy a jövőben automatikusan meg fog szűnni a tabu − legfeljebb azt, hogy fennáll az elvi lehetősége.
Mint ahogy az agykutató Susan Greenfield szerint az is elképzelhető, hogy a gyógyszeres vagy éppen orvosi beavatkozás helyett az agyba ültetett szilícium-implantátumokkal változtassuk meg vagy éppen fokozzuk a képességeinket, és egy James Auger nevű kutató az európai Media Lab-től az ilyen elképzeléseket az ember mellett az állatokra is kiterjesztve azt is lehetségesnek tarja, hogy a modern technológiát felhasználva olyan halakat "hozzunk létre", amelyek a fémdetektornak köszönhetően elkerülik a horgot; meg az élelmiszerraktáraik helyét GPS segítségével megtaláló mókusokat és infravörös éjjellátóval felszerelt rágcsálókat, stb.
Ami minden bizonnyal persze legfeljebb szellemes gondolatkísérletnek tekinthető, az viszont − legalább elvileg − nem zárható ki, hogy a nem is olyan távoli jövőben majd a különböző mesterséges technikai kiegészítők és/vagy beültetések is hozzátartozzanak a normális emberi élethez. A nyugati társadalomban az első ilyen, gyakorlatilag nélkülözhetetlen mechanikus kiegészítő már meg is jelent, még ha rendszerint nem így gondolunk is rá: gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy óra nélkül éljünk, noha a karórák csak a 20. század elején kerültek piacra (és az időmérésre irányuló társadalmi igény sem sokkal régebbi). A következő esélyes erre a szerepre a mobiltelefon vagy az azt leváltó viselhető komputerek, és a Foresight Insitute meg a brit Office of Science and Innovation által közösen készített, Delta Scan nevű előrejelzés ezt a gondolatot továbbfejlesztve már a "cybertér mint elkülönült geográfiai entitás végét" jósolta meg, aminek az élet legkülönbözőbb területeire lehet majd hatása a szexuális szokásokig bezárólag.
Greenfield nem csupán azzal a lehetőséggel játszik el, hogy az egymással is kapcsolatban lévő szenzoroknak köszönhetően valakire ránézve zöldnek fogjuk látni az illető ujjait, ha annak szervezetében amúgy láthatatlan folyamatok zajlanak le (és mondjuk megemelkedik a vérnyomása vagy hormonszintje), és nem is csak azzal, hogy ugyanúgy, mint ahogy most a televízió vagy a garázskapu távirányítójával tudjuk az akaratunkat átvinni bizonyos tárgyakra, a jövőben környezetünk túlnyomó része teljesen interaktív lesz. Hanem azzal is, hogy a jövő virtuális szexéhez nem lesz szükségünk mindenféle speciális öltözékekre, és az, hogy az új technológiákat rögtön ilyen célokra kezdjük használni, egyáltalán nem meglepő, hiszen az ilyen alkalmazások mindig is az elsők között jelentek meg, és mindig is népszerűek voltak. Gondoljunk csak a telefonszexre; a pornóoldalakra; a szex chatre meg az élő online pornó-videóra...
Viszont − mondja Greenfield − a technológia által kínált, új lehetőségek az eddigiek kiterjesztése mellett elvezethetnek ahhoz a kérdéshez is, hogy "vajon a jövő generációinak ugyanolyan emocionális szükségletei lesznek-e, mint azoknak, akik az előző században születtek". Hantos Károly magyar képzőművész és művészetteoretikus már az 1990-es évek közepén olyan "protézis-civilizációról" beszélt, ahol a különböző technológiák "fokozzák kényelmességünket, a hiányosságainkat pótló eszközök pedig (voltaképpen) fokozzák hiányosságainkat", és innentől kezdve lényegében két irányba indulhatunk tovább.
Az egyik, nagyon is könnyen elképzelhető forgatókönyvben a technológiai fejlesztések játsszák a főszerepet. Természetesen ez is számos problémát vet fel: gondoljunk csak például Oskar Pistoriusra, aki 2007 közepén második lett egy nemzetközi futóversenyen, noha műlábakat használt, mert az eredetieket egy születési rendellenesség miatt még gyermekkorában amputálni kellett. Most pedig valószínűleg nem indulhat majd az egészségesek mezőnyében a 2008-as olimpián, mivel a műláb nem másolja pontosan a rendes láb szerkezetét, és így nehéz megmondani, hogy mennyit ad hozzá a versenyző teljesítményéhez, és mennyi a sajátja belőle. A lengyel tudományos-fantasztikus regényíró és gondolkodó, Stanislaw Lem már az 1960-as évek elején felvetette, hogy a protézis beültetése után a jövőben az ember teljesítménye "jelentős mértékben felül fogja múlni az egészséges normális embereket", hiszen nyilvánvalóan a lehető legjobb pótszervekkel fogják ellátni, az pedig adott esetben "gyorsabban, hatásosabban és megbízhatóbban fog működni" az eredetinél. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy a "protézis-civilizációból" származó gondokkal így vagy úgy, de a dolgok jelenlegi állása mellett mindenképpen számolnunk kell, mivel a viszonylag gyors technológiai fejlődés ezzel jár.
Más a helyzet viszont azzal, hogy magába az emberi biológikumba avatkozunk-e be: ez egyfelől nem szükségszerű abban az értelemben, mint ahogyan a fentebb említett hatások azok; másfelől viszont esetleg sokkal mélyrehatóbbak lehetnek a hatásai, és ez magyarázza azt is, hogy jelenleg nagyon indulatos viták folynak a "pozitív eugenikáról", az "embertökéletesítésről" és hasonlókról, viszont közel sem izgatja ennyire az embereket a különböző, már ma is jelen lévő technológiák várható hatása meg az ezzel kapcsolatos etikai és jogi kérdések.
Ami a biológiai beavatkozásokat illeti, ismét csak Lem három fázist különböztet meg: az egyik lehetséges megközelítés az, hogy az "emberi szervezetet adottnak és általános konstrukciójában érinthetetlennek tekinthetjük", és ekkor legfeljebb az elpusztult szervek kicserélésére, protézis beültetésére, stb. vállalkozhatunk.
A második szinten viszont már lehetséges, hogy az ilyen beavatkozások fölött "a természetes evolúció változásait felváltó céltudatos emberi vezérlőtevékenység uralkodjon", és cél lehet mondjuk a daganatos betegségek előfordulási valószínűségének csökkentése vagy az élettartam radikális megnövelése génmérnöki eszközökkel. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy ma ennek a szintnek a küszöbén vagyunk, viszont közelről sem szükségszerű, hogy valóban megtegyük ezt a lépést. Egyáltalán nem nehéz például olyan jogi szabályozást elképzelni, amelynek következtében nincsen mód rá.
Végezetül pedig ott van a Lem-féle harmadik szint ekkor ahelyett, hogy "az ilyen vagy amolyan paraméterek vonatkozásában adottnak tekintett modellt", vagyis a homo sapienst nekiállnánk javítgatni, "kiindulhatunk a paraméterek önkényesen megválasztott, új értékeiből", és teljesen új konstrukciókat hozhatunk létre. Ezzel (sőt, tulajdonképpen már a második szintre való feljutással is) viszont olyan, posztbiológiai jövőben találjuk magunkat, ahol értelmezhetetlenné válnak a megszokott szabályok és értékek. Egyes svéd fiatalokat felháborított Serrano fotóinak "szexuális perverzitása", de amennyiben megváltozna az ember biológiája, úgy a képek képtelenek lennének ugyanazokat az indulatokat kiváltani. Az a tény például, hogy egy evolúciós véletlen következtében a szaporító és a kiválasztó szervek egymás közelébe kerültek, alapvetően meghatározza, hogy miként gondolunk a szexualitásra, mondja Lem, tehát az emberi test "áthuzalozása" nem csupán azt eredményezné, hogy ezek a szervek elkerülnének egymás mellől, hanem azt is, hogy innentől kezdve gyakorlatilag értelmezhetetlenné válna mindaz, amit az emberi kultúrában valaha is gondoltak a testi szerelemről. Meg az is, aminek a funkcionalitáson túl bármi köze van az emberi kultúrában a szépséghez és az esztétikumhoz és nem is csak azért, mert mondjuk a női szépség semmit nem jelentene egy átalakított embernek. A Semir Zeki neurológus nevéhez fűződő és az 1990-es évek vége óta lassanként ismertebbé váló neuroesztétika szerint korántsem minden válthat ki esztétikai élményt, és ennek megfelelően a festészettől a fotográfiáig minden vizuális művészet lehetőségeinek mozgásterét az határozza meg, hogy az agyunk − minden bizonnyal evolúciós fejlődésünk által meghatározott módon − mire hogyan reagál: bizonyos (sokszor persze kulturálisan meg előítéletek által is befolyásolt módon) mit talál szépnek és mit nem. Azaz: nem lehet bármi szép. Valahogy úgy, mint ahogy az emberben nem válthat ki bármilyen látvány szexuális izgalmat.
Ami egyfelől azt jelenti, hogy a neuroesztétika révén a történelem folyamán először objektív módon eldönthető lesz, hogy egy néző számára a Serrano-féle fotók művészetnek számítanak-e; pornográfiának (amely a művészi élmény nyújtása nélküli, pusztán szexuális izgalmat kelt); vagy mindössze valami visszataszító és undort keltő dolognak. Érdekes kérdés, hogy a jövőben a jog figyelembe fogja-e venni, hogy ebben a kérdésben különböző embereknek a jelek szerint közelről sem ugyanott húzódik a határ. Ennek a kimutatásának ugyanis valószínű, hogy technikailag nem lesz akadálya: Zeki − miként erről a szépség neurokorrelációját tárgyaló cikkében beszámol − MRI segítéségével egyértelműen meg tudta mondani, hogy a kísérleti személy szépnek talál-e egy képet.
Másfelől a Lem-féle harmadik szintre való eljutás egyben azt is jelenti, hogy számolnunk kell egy posztbiológiai művészet lehetőségével, amely adott esetben igencsak különbözhet majd attól, amit ma művészetnek tekintünk. Zeki egy alkalommal nem minden él nélkül azt jegyezte meg, hogy az általa képviselt új megközelítéssel szemben "a művészettörténészek azért rosszindulatúak, mert tudják, hogy hamarosan neuroesztéták fogják felváltani őket."
Ami persze egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, hiszen a neuroesztétika csupán a lehetőséget teremti meg annak minden eddiginél objektívebb megítélésére, hogy az agyunk mit talál szépnek − de ettől még elképzelhető, hogy nem fogunk élni ezzel a lehetőséggel, és hogy a hivatalos művészettudomány nem vesz róla tudomást. És ugyanígy − elvileg − az is elképzelhető, hogy a Zeki-féle irányzat által meghatározott normák is érvénytelenné válnak, amikor belépünk egy posztbiológiai stádiumba.
Vagy nem, mert ez végső soron választás kérdése lesz.
a cikk a Koinéban jelent meg 2007. október 31-én.